Kétkedők, 2015

Kishonthy Zsolt: GAÁL - KOPASZ - SZURCSIK 

A művészettörténész megnyitószövege elhangzott Miskolcon 2015. november 12-én

Herman Ottó Múzeum - Miskolci Galéria                                      

Ha feltételeznénk, hogy Gaál, Kopasz és Szurcsik festményei egy hatalmas agynak a termékei, akkor nagy valószínűséggel azt találnánk, hogy ennek az agynak különböző részei hozták létre ezeket a műveket.

Kopasz Tamás festményeinek előképei, minden bizonnyal az úgynevezett öreg, vagy régi agy teremtményei. Az agynak ez a területe az agy legősibb, a törzsfejlődés során legkorábban kialakult része. Itt, e területen zajlanak a legelemibb funkciók, zsigeri folyamatok, amelyek vizuális képződményei még semmit nem akarnak közölni, létük a puszta, szinte üresnek tűnő valóság sűrítmény.

A legősibb és legrégebbi, a legmélyebben lakozó dolgok még nem is emberiek, sőt, még nem is állatiak, hanem földszerűek, a csupasz, élettelen anyag spontán formarendjei, vagy inkább formátlan kitörései. Ez a képzelt agy, ebben a részében nem differenciál, nem osztályoz, csak a legelemibb, primér funkciókat látja el. Szabályozza a spontán létfolyamatokat, a légzést, a vérellátást, az egyensúlyi állapotokat, az egyszerű formák és színek észlelését. E terület szolgálja ki az agy más területeit, a bonyolultabb műveleteket, ugyanis az agy egymásra épülő struktúrái elkerülik a felesleges, sok energiát elpocsékoló kétszereződéseket. Az eruptív indulatok és reagálások hatalmas, pászma szerű képződményekben jönnek létre, amelyek nagy tereket és felületeket igényelnek. Az itt kiállított Kopasz képek nézéséhez, felfogásához, feldolgozásához és értelmezéséhez csak a legteljesebb elengedettségen  keresztül tudunk eljutni, miután kikapcsoltuk a különböző, bonyolultabb gondolatainkhoz kapcsolódó belső képzeteinket. E képek egy olyan hatalmas, képzeletbeli printer nyomatai, amely közvetlenül, egy óriási kábelköteggel kapcsolódik a régi agyhoz, hogy ennek révén minden átírás és finomítás nélkül, direkt módon törjön felszínre a mélyen zajló folyamatok ilyetén leképeződése.

Gaál József képei e képzeletbeli agy középső részének a termékei. Az agy e területe a felelős a mélyebb, de már emberinek számító, lelki folyamatokért. Itt zajlik az ember ősi képzeteinek, az úgynevezett ősképeknek a tárolása, és ide lökődnek fel a régi, vagy öreg agynak azok a teljesen váratlan és kiszámíthatatlan megnyilvánulásainak jelenései, amelyek - ma még megmagyarázhatatlan módon -, képszerű formát öltenek. A kollektív tudatalatti is e mezőben tárolódik, működik és fejti ki hatását. Az emberiség ősi tudásának összesűrűsödött lerakódásai, amelyek már a tudat kialakulása előtt is jelen vannak a testben, akkor is, amikor az még csak néhány sejtből áll. A génekben tárolódnak és öröklődnek nemzedékről nemzedékre ezek az elemek, amelyek nem is mindenki számára nyilvánulnak meg. A sokaknak gyakran láthatatlan, szóban is megfogalmazhatatlan  jelenségeknek, lelki görcsöknek, vagy egyszerűen csak megmagyarázhatatlan érzelmi állapotoknak tetsző dolgok bizonyos emberek számára mégis képszerű formát nyernek. A legtöbbünk számára csak sűrű, megfoghatatlan lelki masszaként, vagy agyat és szemet elhomályosító ködként érzékelhető tartalmak az ő számukra képekként értelmeződnek. De nem csak a kollektív tudatalatti őrző helye ez, hanem a személyes sorsok, az egyéni tudati mélységek, a sokunk számára teljesen ismeretlen, rejtett területek helye is ez a középső rész. Olyan ösvényeken járhat az, aki erre a szintre leereszkedik (van, aki mélységes mély kútként írja le ezt a vidéket) amelyek bizony félelmetesek és elrettentők. Gaál fészbuk oldalán egy ma reggeli bejegyzés Polanski Iszonyat című filmjéhez hasonlította a kiállításról feltett fotó benne keltette élményét. Tehát a megfogalmazhatatlant kell képileg megformálni annak, aki e rettentő sötétbe merészkedik, sok bátorság és elszántság szükséges hozzá. Álmaink filmkockáit látjuk néha kimerevítve, olyanokat, amikből inkább menekülve felébrednénk, miközben monumentális gólemek tornyosulnak felénk, de az is lehet, hogy ezek az álombeli óriások, gólemek, mi, saját magunk vagyunk.

Szurcsik József képeinek előképei a fenti példák nyomán minden bizonnyal e képzeletbeli agy homloklebenyében, avagy az új agyban jönnek létre. Az agy e területe már a legbonyolultabb mechanizmusokkal is képes foglalkozni. E terület a felelős a közösségben való létezés szabályozásáért, a magtartás minták létrehozásáért és gyakorlásáért és általában a szociális működésért. Természetesen az új agy is szoros összeköttetésben áll a közép aggyal és az ős aggyal is, sorba kötve, tehát áttétellel, és direkt módon is. Ez azt jelenti, hogy ez a koóperatív funkciókkal ellátott terület szabadon választhatja meg a működéséhez szükséges legrövidebb és leggazdaságosabb utat, tehát hogy a pillanatnyi helyzetnek megfelelően milyen csatornán szerezze be a szükséges segéd információkat, vagy mintákat. E terület bizonyos, saját maga által előállított sémákkal dolgozik, hiszen folyamatosan modellezni kell a számára felmerülő helyzeteket. Az egyénnek a közösségben betöltött szereplése (élete) egy olyan (persze életünk során folyamatosan változó) álarcot kíván, amelynek viselése egyrészt sok kellemetlenségtől megvédi viselőjét, másrészt megkönnyíti az egyes elemek közti kommunikációt. Az ember olyan lény  - és ezt tudja a homloklebeny is -, hogy nem mindig egyforma, tehát nem mindig azonos Önmagával. Bizonyos szituációban így viselkedik, másban pedig máshogy, tehát nagyon gyakran a helyzetekbe szorítva találja meg azt a pillanatnyi stratégiát, amelyet akkor éppen képviselni érdemes. Az új agy tulajdonképpen egy hatalmas könyvtár, amelynek egyik jellemzője a rendezettség és e rendszerezettség. A polcokon olyan dobozok sorakoznak, amelyek a társadalmi szerepek és helyzetek számtalan variációját tartalmazzák, így aki sajnál sok energiát fordítani a szabadon hozott döntések sorozatából álló életre, az könnyű módon válogathat e dobozok nyújtotta széles választékból. Általában ez utóbbi fajta embertípus egyedeiből jön létre a tömeg, míg a többiek, akik kevésbé szeretik az előre kitalált és legyártott sémákat, azok egyéni, bár kockázatosabb utakon járva próbálják leélni életüket. Barátaink, Józsi, Jocó és Tamás közéjük tartoznak, figyeljük szeretettel próbálkozásukat.

Bubopesti, 2014, komputerrajz

Molnár Erika: Bubopesti
Szurcsik József legújabb rajzairól

Élet és Irodalom, 2014. január 17.

A művész áll és figyel. Gondolkodóba ejtik a körülötte zajló dolgok, kiállások, visszahúzódások, összefonódások, empátiák és meg nem értések. Környezetének összehúzódásai és elernyedései, felforrósodó és kihűlő jelenségei. Lelkének receptorai érzékenyen gyűjtik a jeleket, szenzorai kilengenek. Saját valóján szűri át a külvilág vibráló impulzusait, áttekint és fókuszál, alámerül és felszínre hozza a képződményeket, a mélység titkait.
A művész áll és figyel. Érzékenyen, empátiával veszi szemügyre teljes valónkat, kiválóságainkat és fogyatékosságainkat, sérelmeinket és hiúságainkat. Tanulmányozza, analizálja és rekonstruálja auránkat, a köröttünk láthatatlanul képződött struktúrákat, megszilárduló kényszereinket. A fesztelen gesztusokat, sőt a szabad lélegzetvételt is korlátozó torlaszokat.
A művész áll és figyel. Láthatatlan tetoválásainkra, a bőrünbe ivódott üzenetekre, formációinkra és deformációinkra nyitott tekintettel. Feltérképezi sérüléseinket, torzulásainkat, a véraláfutásokat, a számtalan nyílt és hegedő sebet.
A művész áll és figyel. Sztetoszkópját reánk helyezve hallgatja belső zörejeinket, hörgéseinket, a szívünk ritmusát. Felméri a társadalom fizikai és mentális állapotát, vizsgálja a kórok és abnormitások sajátosságait, egyedi vagy járványos mivoltát.
Kalauzunk ő az irreálisban. Láthatóvá teszi a láthatatlant, átélhetővé a felfoghatatlant.

Hajnal, 2009, szén, textil, 83 x 176 cm 

Szombathy Bálint: Megnyitó beszéd Szurcsik József kiállításához 
Art9 Galéria, Budapest, 2012. május 26.

Kilenc éve lesz lassacskán annak, amikor Szurcsik József munkáiról cikkeztem a Dorottya Galériában rendezett kiállítása alkalmával. Természetesen, nem 2003-ban ismertem meg a rajzait és a festményeit. Már nem tudnám megmondani, mikor figyeltem fel erre a magyar művészetben teljesen különálló, senkiével össze nem hasonlítható alkotói világra.

Valamikor, a hatvanas években nagyon kedveltem a figuratív képzőművészetet, s magam is ilyen szellemben és felfogásban tettem meg első lépéseimet énem kibontakoztatása felé. Ez az időszak alig két-három évig tartott, egészen más irányba mentem később, mint ahogyan kezdetben gondoltam. Már nem kívántam hagyományos eszközökkel munkálkodó képzőművész lenni, de azért figyelemmel kísértem minden értékes törekvést, amit körülöttem tapasztaltam. Gimnáziumi szakdolgozatomat az újvidéki Maurits Ferenc figuratív rajzművészetéből szerettem volna megírni, de nem engedték meg, így aztán a száraz kubizmus jutott osztályrészemül. Kedveltem továbbá az akkor még Zentán élő Benes József jellegzetes figuráit, melyeknek világa mára az egyik legkövetkezetesebb poétikaként érett szuverén teljesítménnyé kortárs művészetünkben.

Szurcsik már jóval később került hozzám közelebb, tizenkét éve, amióta úgymond testközelben mozgunk egyazon közegben. Első látásra megmaradtak bennem különleges, mértani szabású architektonikus alakjai, illetve egész színpadi univerzuma, hiszen nála a figuratív jelzőt feltételesen, részlegesen szabad csak használni, egy monumentálisan szürreális világ részeként. Egy olyan világkép részeként, amelyben a központi motívumokat az ellentétek mozgatják és emelik drámai szituációkba. A művész hol a földbe ültetett, hol pedig a magasban lebegtetett, de kivétel nélkül mértanian szabályos formákból bontja ki antropomorf lényeit, embert idéző arcmintáit. Ott, ahol a síkok a derékszög szigorában találkoznak, ahol minden precízen klappol egymásra, onnan vájja ki meglepetésszerűen az emberi arcokat, olyképpen, mint a szobrász a lágy formát az alaktalan tömbből. Igen, Szurcsik valóban élettelen szobrászati formákat görget a képre, melyekből kibontja az éppen adott lehetőséget, az életteli emberarcú ősformát.

Az ütköztetések többszörösek. Egymásnak feszül egyrészt a táj klasszikus formakultúrája az idegen eredetű konstruktivista-építészeti implantátumokkal, másrészt épp ennek a két tőről fakadó eredetnek az egymásba ütközéséből születik meg az emberi jelenlétet nyomatékosító fenséges, archetipikus arczárvány. Szurcsik képeinek metafizikai nyugalma a szénnel készült alkotásokon megbonthatatlan és örök. A formák felületei bársonyosan finomak és síkosak, minden részlet el van dolgozva, le van csiszolva rajtuk. A tekintetet egyszerűen magába vonja az emberi testre jellemző lágyság, a hullámzó vonalak szálas szövétneke megjáratja magán a szemet, úgy, mint ahogy a betűk vezetnek bennünket egy szöveg struktúrájában.

Ezúttal a lebegő állapot az uralkodó, a képeket az aranykor nyugalmát visszaadó hangulat uralja. Szurcsik az elmélyült gondolatiság és a vallásos átérzettség felé mutat számunkra útirányt, vissza kívánva vezetni bennünket a ősi tisztaság felé. Formáinak letisztultsága, sallangmentessége a régi ideálokat idézi, azokat az eszméket és értékeket, melyeket lassacskán egyre inkább megtagadunk, elhagyunk. Szurcsik monumentalitása azonban cseppet sem nehézkes vagy patetikus, és ezt az érzetet nem okvetlenül a lebegő formák által váltja ki: műveit egészében véve is olyan spirituális költőiség hatja át, amely elrugaszkodott a földi fizikai törvényektől.

A művész az idő haladtával természetszerűen tömörít, mint minden eszmélő ember, aki summázni kívánja a lét számára lényeges kihívásainak tapasztalatait. Szurcsik is ezt teszi, de nem akárhogyan. Bár stilisztikailag nem látványosan változik, mégsem kopik az, amit művészeti világa elénk tár. Sőt, egyre lényeglátóbbá, szellemiségét tekintve egyre kitisztultabbá válik, és ez sokkal fontosabb, mint az esetleges nyelvi szemfényvesztés, amellyel dugig van kortárs művészetünk.

Megnyitó a Kogart-ban.  "Tömbök – formák – alakok"

címmel nyílt Boldi és Szurcsik József közös, retrospektív

kiállítása, 2010. szeptember 30-án.

drMáriás: A főpolgármester-jelölt szereti a művészetet

Élet és Irodalom, 2010. október 8.

Szurcsik József képei láttán mindig az a benyomásom, hogy egy szociológus műveivel állok szemben, aki azt mutatja be, hogy mit keres az ember a világban. Mindig ugyanazt az arcot festi, s mindig máshogyan, más helyzetben, környezetben, funkcióban. Az arc kifejezéstelen: néz, figyel, mereng, miközben magányos, végtelenül magányos, még akkor is, ha több van belőle.
A képek szépek, izgalmasak, remekül kidolgozottak, felületükkel, megmunkáltságukkal, színeikkel, formáikkal egy különösen érzékeny, aprólékos, jó megfigyelő, nagy tudású alkotót mutatnak, akinek a művein ott van s megannyi helyzetben bámul ez az arc, tájakat, romokat, nagyvárosokat, absztrakt tereket magányában.
A Kogart-villa szép és rideg. Az ember furcsán érzi magát benne. Magányos. Még akkor is, ha a megnyitón több száz ember tolakodik, hogy lásson, vagy még inkább, hogy lássák. A mosolygó főpolgármester-jelölt ott áll az első sorban a kiállító művészek és a megnyitó személy előtt, mellette, mögötte különböző pártok kedvencei, pénzes és pénzetlen emberek. A terem nagy, a megnyitó ünnepélyes, a művészek szerénységét és nagyvonalúságát méltatják, valamint sikereiket és díjaikat.
Szurcsik József a háttérben áll és figyel. Nézelődik, csendben mosolyog, az arcokat kémleli. Azokat az arcokat, amelyek kifejezéstelenül mozognak festményeinek aurájában. Az egyikük kockaforma, a másik oszlop, a harmadik úgy kicsicsázta magát, mint egy díszes ház, a negyedik meg olyan, mint egy két lábon járó rom. A közönség, a látogatók a festményei előtt állva magukkal találkoznak, magukat látják, saját magányukat, és saját képtelenségüket, hogy igazából lássanak.
Az Andrássy úton álló villa olyan, mint ha a Champs-Élysées-re költöztették volna a Versailles-i palotát, azzal a különbséggel, hogy a Kogart-ház az orosz nagykövetség és az Orosz Kultúra Háza között láthatóan remekül érzi magát. A földszintjén furcsa szalonhangulatban láthatók a klasszikus művészet egyes darabjai, akár Mozart bömbölne egy terepjáróból, fent meg a kortárs művészet cseng, bong, akár svájci dzsessz csilingelne a Sándor-palotában.
Nemrégen meglátogattam Szurcsik Józsit mezőszemerei műtermében, ahol megmutatta egy-két újabb munkáját, de mintha nem is nagyon akarta volna, mintha festményei már egy-egy lezárult fejezet részei lennének, amelyeknek máshol a helyük, nem házban, műteremben, hanem ott, ahol az ember igazán magányos: az emberek között. Festményei után a szemét néztem, ezt a mély, meleg, figyelmes, megértő, kedves és mégis szomorú szempárt, amely könnyen felvillan, s mosolyával vidáman harmonizál, majd visszatér a nyugalom, a mélység, az alaptörténet.
Szurcsik Francis Baconnel ellentétben, nem kinyitni, szétnyitni, felfedni akarja az arc széttrancsírozásával a személyiséget, hanem csak megmutatni azt, ami van. Nyugat helyett Kelet-Európában. A fej és az arc, mint a zártság, mint a börtön, mint a magány jelképe, ami a legnagyobb partin, a legpuccosabb helyen, a legnagyobb reflektorfényben is magányos, sőt, abban a legmagányosabb.
Ez a megnyitó nekem erről szólt. A KGST-hangulatú Versailles-i palotában kiállított gyönyörű magánysorozatról, amelyen a sok-sok remek kép elé beállt magányokkal, magányos történetekkel, a nyitottság elfeledésével, a nyitottsághoz szükséges utolsó energiák elfogytával mutatta fel Szurcsik azt a komplett valót, amelyben élünk.
Ilyen értelemben művészete az egyébként hazánkban oly népszerű, ám nem túl sikeresen működő társkeresési mozgalom legsikeresebb vállalkozása, az, amelynek esetében meg se kell szólalni, meg se kell érteni, meg se kell hallani a másikat. Csak meglátni benne ugyanazt az arcot, ugyanazt a magányt, amely szociológiai értelemben sem tesz mást, mint tagadja a közösség, a társadalom, a csoport létét, s helyette azt mutatja fel, ami van: az egyenarcok tömegét, amelyek között a legérzékenyebb legfeljebb meg tudja fogalmazni, s felmutatni igazi szépségében és szörnyűségében egyszerre azt, amink van: a kollektív magányt.

Idézet kockával, 2009, olaj, fa, 46,5 x 55,5 cm

(Berény Róbert festődoboz fedelén)

Kukorelly Endre: Berény/Szurcsik: Melós sállal

Premier Magazin, 2009 december

Fágyverbá! Fégyvárbé! avagy Béla, baszd meg, itt felejtetted a sáladat, festette Berény Róbert, a Tanácsköztársaság – mondez még valamit? – embléma-plakátja. Dicsőséges 133 nap, Szamuely és Kun stb. És Szurcsik József ezt a sállal-fegyverbe figurát szépen ráfestette Berénynek a nem tudom, mire szolgáló ládája tetejére.
Eredeti Berényládika, a festő alkotása, az utolsó csapszegig: ő tákolta. Kallantyúzta, zár, retesz meg minden, ezermester volt, állítólag feltalálta a golyóstollat, de hiába találta fel, mert már egy bizonyos Bíró feltalálta előtte. Ezért jobb a művészeknek, mint a feltalálóknak: nem az elsőség a fontos, hanem csuda tudja, mi a fontos.
Berény amúgy ártatlan lélek lehetett, bár fogalmam sincs, mi köze volt a kommunizmus ama guszta megnyilvánulásához hajdan: mindenesetre 1953-ban halt meg, mint Sztálin, tehát azért, ártatlanság ide vagy oda, belecsapott alaposan a vérvörös lecsóba. A Művészeti Direktórium festő szakosztályának vezetője, meg ez, meg az, 1948-tól a Képzõn tanár, Kossuth-díjat kap: azt megérdemelte szegény. Halála előtt 1 évvel!

Mindenesetre csináltak a komcsik ebből a Fágyverbá! Fégyvárbé!-ből egy elképesztő szobormonstrumot, ez került a Regnum Marianum templom helyére. Konkrétan Kiss István dolgozata, 1969-ben állították föl. És 1992-ben bontották el. A templomot 1925-ben kezdték építeni, Rákosiék rombolták le.
Aztán a szobrot a Szoborparkba szállították, helyére felirat került: „Itt állt a Regnum Marianum templom, Rákosi Mátyás 1951-ben leromboltatta.”
Aztán azt is leszedték, most csak annyi szerepel, hogy „Itt állt a magyarság ENGESZTELŐ TEMPLOMA, a Regnum Marianum 1951-ig.” Mindennek annyi a köze Szurcsik képéhez, hogy – nem sok – Szurcsik képe szép, szebb, mint Berény plakátja, jóval szebb, mint az a szerencsétlen sorsú neoromán templom, a szoborról meg ne is beszéljünk, mert az irtó ronda volt.
Szurcsik Jóskával persze elfogult vagyok, ő csinálta az első kötetem borítóját. 1983-ban. És igen, erősen ironikus a kontextus, Berény mozgalmi ikonja minuciózusan ráfestve Berény szerszámosládájára, vagy lehet, hogy a zoknijait tartotta benne, de az irónia mellett mindenképp meg van adva a jogos tisztelet: festő a festőnek.
Ami nagy erővel mutat rá arra, milyen furcsán az idő függvénye, mennyire az idővel alakuló helyzet határozza meg, hogy a legkülönfélébb beszédmódok képesek-e akár pillanatokra is találkozni. Szóba elegyedni egymással.
1953 vagy 1948, 1969 vagy 1992, 1925 vagy 1951, akár 1983, ha csak ezeket az éveket vesszük is, képtelenségnek érzem a szeretettel és tisztelettel vegyes iróniának, sőt, csúfolódásnak ilyen szép egységét.
És akkor mégiscsak állnak valahogyan, elvannak valahogy a dolgaink, nem?

Fekete fogoly, 2005, akril, olaj, vászon, 40 x 30 cm

Rom, 2005-2006, akril, olaj, vászon, 140 x 190 cm

Császár László megnyitószövege Szurcsik József kiállításához

Bartók 32. Galéria, 2006. december 15.

Kevesen vagyunk most itt, és ez nem a véletlen műve. Ez egy szigorúan bizalmas összejövetel, melyen néhány keresett szót szeretnék ejteni Szurcsikország polgárainak viselt dolgairól.

Lehettek volna ők, itt a falon, akik idő előtt kővé váltak, képpé dermedtek örökre. Nem menekülés közben, nem álmukban estek önkövületi állapotba. Nem teszik már teendőiket, miért is tennék – ők az elesett elesendők. Egyikük tán sertepertélt, az ablakon kibámult. Másikuk talán épp távozni készült: „Gyönyörű vidék…Mosolygó táj... Húzzunk gyorsan innét!”
Ültek szűkre szabott dobozaikban, kucorogva a rendelkezésükre álló szűk helyen. Nem jutott idejük megöregedni. Most csend van, nagy csend. A levegőt nem tölti be jajgatásuk, a festék és a vászon hatékony hangfogó.

Messzi földön beszélik, hogy itt Szurcsikföldön fura törvények uralkodnak. Hírlik, hogy a lépcsősfejű helybéli bölcsek különös tanokat hirdetnek: azt mondják, hogy ami egyéni, az szent. Nincs csúnya felhő. A virág, virág, semmi más, és minden virág gyönyörű. Nincs rá ürügy, nem önérzetes, nem szégyenkezik. Vallják, hogy a valóságot csak megtapasztalni lehet, magadnak, olyan parlagi módon, mint a hideget és a meleget. A víz nem oltja a szomjat, ha csak gondolsz rá. A láb viszketését nem csillapítja, ha a cipőtalpadat vakarod. Azt is állítják, hogy az élet elől nem lehet elmenekülni, valamint az ember olyan mértékben rontja el önnön sorsát, amennyire csak tudja, és amennyire hűtlen saját törvényeihez. Szurcsikföldön vallják: Nincs különbség a legmélyebb völgy és a legmagasabb hegy között. Bár sokan úgy gondolják, hogy a boldogság másutt van, el kell menni valahová, meg kell tanulni valamit, de a szurcsikföldi bölcsek esküsznek rá: a jó megtanulásától nem tűnik el a rossz. Valójában a rossz alakul át jóvá. A nehézségek és az akadályok az élettapasztalat forrásai. A problémákat nem a hely és a helyzet okozza. Mehetünk bárhová, végül rádöbbenünk, önmagunk bőréből nem disszidálhatunk, nézhetünk hasztalan napestig az égre, hiába, rá kell döbbennünk, nem kaptunk mi senkitől, semmiféle hatalmat.

Lehajtott fejjel, ahogy illik – lépjük át Szurcsikföld határát, és olvassuk el a kőbe vésett álomparancsolatokat:

● Álmodd saját álmodat!
● Tiszteld álmaidat, hogy hosszú életű légy a Földön!
● Ne imádj idegen álmokat!
● Ne kívánd meg felebarátod álmát!
● Ne ölj álmot, sem a magadét, sem másokét! Ha álmot ölsz, álmod megöletik!
● Ne erőszakold be magad mások álmába, és a tiédet védd meg a betolakodóktól!
● Ne tedd nevetségessé, ne vond kétségbe, ne kérdőjelezd meg mások álmát, és ne hagyd, hogy a tiéddel bárki ezt tegye!
● Ne kényszerítsd rá másokra álmodat, és ne hagyd, hogy más rád kényszerítse álmát!

Az álomparancsolatok után ismerkedjünk meg a helybeliekkel! De előbb határozzuk el: úgy teszünk majd, mintha ők nem mi lennénk! Szóljunk róluk szenvtelen – tán kissé megvető, amolyan lúzereknek kijáró – hangon, róluk, a kortalan újszülöttekről, a majdnem, vagy egészen halottakról. Róluk, akik már túl vannak a mindennapi nyalokkapok játék csalafintaságain, akik vég nélküli labirintusban tévelyegnek, kijárat nélküli alagútban lesik vakon a fényt, impotens, nemüktől megfosztott szfinkszekként életfogytiglan, rezignáltan ülnek legóbörtöneikben, és szűk, körmeikkel vájt, ablaknak csúfolt réseken át bámulnak a tájnak, vagy VALAMINEK, BÁRMINEK álcázott, nevezett, becézett, csúfolt SEMMIBE.
Szelíden szomorú, emberi, magányos, szigorúan és reménytelenül önmagukba zárt lények ők, akik eszkimó turistaként idegenül tévelyegnek a sivatagi kulisszák között, mélyhűtött érzelmekkel, az olvadás legcsekélyebb esélye nélkül. Hiába vannak dobozba zárva, felesleges a kukucskáló ablak, magányosak és kiszolgáltatottak, mint hullámpapír kuckójukban a hajléktalanok, védtelenek a védettség szánalmas és hamis tudatával. Befalazva, örök légszomjtól gyötörve, semmitől sem védő védőruhában, elrajzolt álarcban és gyűrött papírpajzzsal. Némelyikük lárvaszemében mintha könnyek csillognának, tán épp most döbbentek rá, hogy két hiányjel alkalmi együttlétéből sosem születhet jelenlét. Önnön totemoszlopaik ők szkafanderükben – statiszták és vendégművészek egymás tragikomédiáiban, egészen a nagy kirendezésig.

Szeretetreméltó teremtmények ők, érzékeny, sérülékeny, nagyon törékeny lények. Egymás és saját áldozataik, és természetesen nagy álcázók, mert az álcázásnak millió módja van: és a művészet ezek közül mindössze egy.

Minden rom, így a szurcsikföldiek is megmászásra csábítanak. És ha kicsiny zászlónkat kitűzzük önnön romhalmazunk csúcsára, kérdezhetjük Rilkével: Miért vagyunk itt? Kimondani tán, hogy: ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak, torony, oszlop, vagy tán:…rom, árnyék, börtön, alagút, sikátor, labirintus, bunker, lépcső, táj, elmúlás… vagy festeni, rajzolni, leképezni úgy, ahogyan mélyükben a dolgok sem gondolták még.

Do not stack (Doboz 1-2)

1998, színes ceruza, golyóstoll, karton, 20x20 cm 

Avagy a „velünk – és tovább – élő történelem”

A monománia jele egy jelentéktelen dolog vagy forma ismételgetése. Számtalan monomániás művészt ismer a modern művészettörténet. Braque, mint közismert Picassóval ellentétben egész élete folyamán kitartott kubizmusa mellett. Roman Opalka pedig egyre halványuló számokat írogat vásznaira ki tudja mióta és ki tudja meddig. Ha már a számoknál vagyunk, akkor ne feledjük a kedves Anton Brucknert, akit – mindazért, amit Opalka mester tesz: egyszerűen számol – elmegyógyintézetbe zárták. Egy bizonyos bolgár pedig nemes egyszerűséggel becsomagol mindent, ami a látóterébe kerül, de van, aki csak aláírja mások műveit, mint Ben Vautier, ehhez viszont kitartóan ragaszkodik. Deim Pál képein pedig mindig ugyanaz a befalazott figura tűnik fel. Szurcsik is pont efféle alak: mindenről ugyanaz az egy arcél jut eszébe, de mentségére szolgáljon, hogy beszűkült motívumvilágával bármit képes kifejezni.

Kortárs és közeg

Mikor egy képről írunk, beszélünk, akkor célszerű meghatározni az általános képi-vizuális közeget, amelyben az alkotói szándék kibontakozott. Annál is inkább, mert nem csak a filozófia alakzatai megragadhatók és utánozhatók, hanem a képzőművészeté is. Természetes, hogy kezdetben minden alkotó a kor hatása alatt áll, majd a forma, a kézjegy lassan egyedivé, személyesé válik teljesen átformálva az eredeti alapértékeket. Szurcsik József 1985-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafika szakán, akkor, amikor a képi kifejezés experimentális értékei már erősen devalválódtak, és az újszenzibilitásnak nevezett, alapvetően szimbolikus, művészettörténet orientált festészet számított elfogadottnak. Mivel az akkor indult generáció tagjai nem azonosultak sem ezzel, sem azzal, kénytelenek voltak más közös képi nyelvezet után nézni. A generáció többre vágyó tehetségesebbjei pedig ezen belül építették tovább saját, személyes jelrendszerüket és formavilágukat.  

Nagy deviáns, 1987, olaj, vászon, 122 x 200 cm

Szurcsik és néhány kortársa (Gerber Pál, Gaál József, Rácmolnár Sándor, Gerhes Gábor, Kicsiny Balázs stb.) tartalmilag különböző, de logikáját tekintve többé-kevésbé azonos képi, esztétikai világot bontott ki magának. Motiváltságukban közös, hogy mindegyikük a hétköznapi környezet tárgyait és tudati alakzatait – magához idomítva – alkalmazta képépítő elemként: egyikük a provokatív dekorativitást, másikuk tartalmi és szimbolikus jelentésüket aknázta ki, de volt, aki saját belső világának expresszivitásával öntötte le azokat. További közös vonás, hogy képeik megfogalmazásakor a 80-as évek oldott festői nyelvezete, a divatos újszenzibilitás nem vonzotta őket. Jellegzetes motívumaikat (ornamenseket, szimbólumokat és logókat) a grafika, a nyomtatványok egyszerűbb stílusára redukálva kisebb-nagyobb ready made-ekkel is kombinálták. És hogy képfelfogásuk eltért a 80-as évek divatos esztétikumától, azt nem csak a generációs okok magyarázzák, hanem a felhasznált formák és tárgyak egyszerűsége is. Szimbolikus képi világuk a stilizálás és a minimalizált formák, valamint a monokróm ornamentalizmus esztétika terrénumában mozgott. A fent említettek közül mindenki vérmérsékletének megfelelő témát és formát választott: Gerber Pál szürke monokróm vásznain hétköznapi tárgyakkal kombinált pszichológiai ábrák és kultúrtörténeti motívumok tűnnek fel; Gaál József mítosz és ösztönlényeket von egybe különféle formákkal; Rácmolnár Sándor grafikáin a movie-heros, a népi-polgári folklór és a triviálkunst jelképes figurái olvadnak eggyé; Gerhes Gábor vizuális közhelyeket és a viselkedés kiüresedett formáit mutatja fel műként; Szurcsik pedig a szubkultúráktól a politikai reprezentáció felé haladva veszi lajstromba az elévülni nem akaró arctípusokat.

Fogat, 1989, tus, papír, 320 x 440 mm

80-as évek: A változás reménye

A reményteljes 80-as évek igazán mozgalmasak voltak Szurcsik számára is: 1981-85 között a Képzőművészeti Főiskolára jár, majd mesterkurzuson vesz részt és elnyeri a Derkovits- ösztöndíjat. Ezek persze csak a biográfiai kapaszkodók, a művek fényében többet mondanak az események: 1986-ban a Hangár című kiadvány számára elkészíti az első jellegzetes arcélképeket, még ebben az évben megalakítja az ArtReaktor nevű, akkor jobb híján művész-zenekarnak nevezett együttesét; Derkovits-ösztöndíjasként pedig cca. 2x3 méteressé növeli a különféle maszkokat és arcéleket ábrázoló motívumait, azaz avantgárd jellegű elkötelezett életművet épít, miközben a „harcos elődök” már letették a fegyvert a hatalom előtt.
Szurcsik azon kevesek közé tartozik, aki igen hamar megtalálta egyéni formavilágát: a személyével logóként azonosítható képtípust. Képeinek nem csak üzenete, hanem technikai megoldása is hozzájárul a logóként azonosítható köztes stilisztikához, amely nem más, mint a grafika síkszerű, merev formáinak festői minőséggé emelése. A 80-as évek második felében készült munkáival a bizantikus állam változásra képtelen dölyfös emlékmű-figuráit, a bürokratától a nagyvezírig szedi típusokba. Képei orwelli panorámája – mint evangélista Szent János Apokalipszisa – újabb és újabb oldalakat mutat fel az utálatosképek ikonográfiai lexikonából. Az utálatosképek izgalma abban rejlik, hogy az égiek tiszteletét szolgáló képtípus, az ikon „szabályai” szerint ábrázol földi hatalmaságokat. A fent és a lent, a pozitív és a negatív felcserélésével megzavarodik a szokásos nézői attitűd: a tisztelet utálattal, a félelem alázattal, a gyűlölet pedig megvetéssel társul. A stilizált realista ikon – a „velünk élő történelem” – jellegzetes alakjait mutatja fel. A vegyítés hatására élővé, kritikussá válik a dolog, és az esztétikum idealizált keretei között repedezni kezdenek a merev betonfejek.
Nem akarom elvitatni Szurcsiktól a silány, profanizált ikon találmányát, de ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a NOSZF már 1917-18-ban rájött, a körmeneti zászlók és az ikonok mintájára kell felépíteni az új hatalom új ikonográfiáját. Az arcél-ikon iróniája egyrészt a „merev” ábrázolásmódban, másrészt az ábrázolásmód aktualizálásában: a kortársi értelmezésben van. A főmotívum mindig konstansból és változó elemből tevődik össze. Állandó elem – a felsőbbrendűséget sugalló, idealizált uralkodói arcél, amely változó elemként – mindig más-más tárggyal, alakzattal kerül szimbiózisba, hogy ugyanazt súgja „fülbe, orrba és szájba”. A motívumtársítás során az alany (az arcél) jelzője (szíj, kampó, lépcső, piramis) értelmezővé válik. A hatalom obligát profilja a reprezentáció tárgyaival, építményeivel olvad eggyé. Az eggyé olvadáskor az arccal kombinált szimbólum (kémény, spirál, meander, végtelen, hal stb.) újabb asszociatív lehetőséggel gazdagítja a jelentést. Többek között zikkuratok, piramisok, emlékműtalapzatok és labirintusok tetejéről néz le a XX. század végi fáraó mindentlátó szeme és arca. És nem csak néz, hanem mindent ellenőrzés alatt tart a képen és a kép előtt egyaránt, ahogy Balanescu CD-jén hallottuk: „We want to check the name”, bár azt is tudjuk, hogy „You know my name.” (John Lennon)

Megértőek, 1993, akril, olaj, vászon, 80 x 100 cm

90-es évek „A helyzet változatlan”

A következő évtized elején készült képek – technikai értelemben – se nem grafikák, se nem festmények, hanem ezek is, azok is. A szálkásan, foltszerűen felrakott ecsetvonások inkább a szitanyomat, a litográfia, a kerámiamáz áttetsző, türkizes felületstruktúráit utánozzák, mintsem a festészet oldott színátmeneteit. Az aláfestés kraklés márványozott faktúrája egységbe foglalja a stilizált, merev figurákat az ornamentális motívumokkal. Az „újítás” annyi, hogy a száradási idő különbsége miatt a legfelső réteg gyorsabban zsugorodik, mint az alsó és ezért megrepedezik, krakléssá válik. A „nem rendeltetésszerűen” alkalmazott technika következtében repedéshálózat keletkezik a mázszerűen felvitt viszonylag vastag festékfelület legfelső rétegén, akár a legvidámabb barakká változott erős bástyán. Ez kétféle dolgot jelent egyrészt kísérletezést, másrészt felismerést: leginkább annak felismerését, hogy a repedéshálózat nem csak az ecsetnyommal egyenértékű esztétikai értékkel gazdagítja az összhatást, hanem önálló jelentéssel is. 
Az 1991-93 között készült képek stilisztikai sajátosságát továbbra is a grafikai vonal merevsége, a kontúr és a lazán fröcskölt, elkent foltok kettőssége adja. Mivel leszögeztük, Szurcsik monomániás alkat, azt is leszögezhetjük, a stilisztikai összkép nemcsak esztétikai, hanem érzelmi lenyomat, azaz művészet is egyben. 1991-ben még nem beszélhetünk másfajta érzelmi lenyomatról, mint a Kádár- (gyakorlatilag a szovjet-) rendszernek nevezett szellemi betonvilág továbbéléséről és szétmaródásáról. Miként a képi lenyomatok egészen realisztikusan mutatják, kétféle dolog találkozott a nyolcvanas évek Magyarországán: Kelet és Nyugat hatalmi potenciálja. Még büszkén és rendíthetetlenül állnak a kommunizmus monolit tömbjei, annak ellenére, hogy bazaltarcán egyre mélyebb repedések és vájatok jelennek meg. Nyugat szabadságának kismadara átröppenve a vasfüggöny felett meg-megpihen rajta, hogy Colával, ketchuppal és hamburgerrel töltött bendője tartalmát a fejére ürítse. A szabad kismadár egyre sűrűsödő röptének köszönhetően az orwelli évtized végére egyre jobban mélyültek a repedések és vájatok, hisz a szabadság kismadara nap, mint nap lecsorgatott rajta egy kis maró anyagot. És mi is volt a maró anyag? Egy kis kölcsön, egy kis technológia, egy kis Soros Alapítvány, egy kicsivel több szabadság a konstans értelmiségnek és még ki tudja mi minden. 1993-ig a várt és ígért változásba vetett hit – a nyolcvanas évek vége reményteljes felszabadultságának – hangulatában születnek képek. Kétségtelenül, ezek az életmű legfelszabadultabb és leggrandiózusabb darabajai – Bölcsek, Diadalív, Építmény (1991); Bonyodalom, Csat-kapcsolat, Ellenségesek (1992); Tévelygő, Dinasztia, Erőd, Irigyek, Megértőek, Visszhang (1993) – amelyek félreérthetetlenül a közösség számára készültek és közgyűjteményben volna a helyük.

A melós, 1996, akril, olaj, vászon, 30 x 24 cm

„Egy országnak egy értelmisége van”

1994-97: ha, nem csak Szurcsik életművéről, hanem magunkról is „beszélünk”, akkor is igaz, hogy a kilencvenes évek első felében a reményteljes politizálás homokozójában még dédelgettünk némi idealizmust magunkban, de aztán einstanddal végződött ez a történet is. Rosszul mértük fel lehetőségeinket, a mindennapi változás lehetőségét – amely ekkora léptéket utoljára a török kiűzése után ért el –, hisz a társadalom meghatározó szférájában ekkor már rég lezajlott minden. Az kétségtelen, hogy a politika által kormányzott értelmiség – az államosított művészet/történet – már úgymond túl volt rajta, mint öregember a kuplerájban azon a bizonyos dolgon, ami meg sem történt. A stilisztika mit és hogyanját követve 1994-ben érzékelhető a helyzet tudomásul vétele Szurcsiknál: képei moralizáló közéletisége elhalványodik a társadalom nem politikai szegmensének rovására. Azt is mondhatom, hogy a történészi-politológiai perspektíva szociológiai, antropológiai perspektívára vált. A mondandó, a stilisztika és maga a helyzet változatlan, csupán a kép szereplői cserélnek helyet: a kamera már nem a tribünt, hanem a tömeget, a tömeg arcait, tehát típusokat mutat fel csinovnyiktól korunk hőséig. Szatirikus társadalmi panoráma tűnik fel: a „kis ember” személyes, dekoratív, látszatra mozgalmas, de az előzőekhez hasonló merev arcaiból. A következő két év termése – a már megszokott bazaltarcokkal szemben – Jung, Prohászka Ottokár, Németh László, Hamvas Béla különféle karaktertípusait gazdagítja néhány figyelemre méltó kortársi alakkal. A gazdagítás nem csak dekorativitást, hanem triviális motívumokat, digitális képi közhelyeket, valamint a félelem és szorongás „élményének” együttes felmutatását jelenti. Hol van már az évtizedforduló magabiztossága? 
1998-99: újabb közéleti, stilisztikai és mentális backfoot az életműben: eltűnik a dekorativitás, hogy ismét merev, geometrikus formákra egyszerűsödjön a kifejezés. Az eddigi színes, „realisztikus” társadalomkép helyett távoli istenek idealisztikus világán merengünk. Szomorkás arcélek és geometrikus formák türemkednek ki a térbe, a valódi térbe. A formák valóban kitüremkednek a kifejezés azonban lecsökken az értelmes képi beszéd minimumára. A visszafogottság szimbolikus tartalma absztrakt geometriává és a perspektíva hamis illúzióvá válik, mindez együtt pedig eltávolodás a korábbi ideáloktól, - hogy ne mondjam - a csalódás jele. Ha egyszer visszafogottnak, minimálisnak neveztem a térbeli festményeket, akkor impresszionisztikusnak kell nevezem a 2001-es év termését. Bár Szurcsik soha sem tagadja meg a kontúrt és ezzel grafikusi mivoltát, ez alkalommal mégis kísérletet tesz nagy, tömbszerű, geometrikus formái légies feloldására. A gomolygó festői ecsetnyom kedvéért lemond a kép felszínét értelmező grafikai jelekről, amelynek következtében a hatalmas tömbök irracionálisan lebegni kezdenek a kép terében, és maga a kép is felfelé kívánkozik: a csalódás után feltűnik az elvágyódás és bizonytalanság érzése is.

A növekvő város, 2002, akril, vászon, 50 x 70 cm

2002-2004: Amikor Szurcsik utálatoskép lexikonának kegyetlen orwelli panorámáját evangélista János látomásához hasonlítottam, akkor az eljövendőt mértem közelmúltunk tovább élő jelenéhez. És ha már a patmoszi látomásról van szó, akkor zárjuk a sort egy másik, a pecsétek feltörésének hasonlatával. Ha, a 80-as évek második felét, a pályakezdést tekintem az életmű jelképes pecsétjei közül az első feltörésének, akkor értelemszerűen az emlékmű-képek (1991-93) jelentik a másodikat, majd az antropológiai perspektíva (1994-97) a harmadikat, azt követően a „térbeli festmények” (1998-99) illuzionizmusa a negyediket. Az ötödik pecsét alól tömbszerű, lebegő geometrikus formák törnek elő 2001-ben. A pecsétek számát tekintve a hatodik (2002-03) és hetedik (2004) az utolsó, de az életmű tekintetében még bizonyára nem. 
Miként a 90-es évek elején az emlékmű-képek összefoglalták és kiteljesítették az életmű addigi történéseit, ugyanúgy a felhőkarcoló-képek és az Írók utaznak sorozat is (2002-03). A kiteljesedés egyrészről emlékezés a művészettörténet olyan motívumaira, mint a dadaista városkép (pl. Galimberti Sándor) és emlékezés a 30-as évek német expresszionista filmjére, a Metropolisra; másrészt az élettörténet individuális érzelmi elemeinek feltűnése, amelyeket bezárkózó önarcképeknek nevezek (2004). A sok-sok asszociáció mellett még egy, a képek első látványának emléke: Szent Katalin hitvitája Masolino geometrizált előadásában, amely az Orion űrhajó NDK akváriumi dizánja óta sem halványult bennem. 
Végezetül egy jó tanács! Addig-addig rajzolt, metszett és festett kommunista emlékműveket Szurcsik, amíg belebukott a rendszer, majd tíz évvel később megakadt a szeme Amerika bábeli tornyain, többször odautazott, hogy fessen, mit ad isten, mint kürtszóra Jerikó, leomlottak a World Trade Center ikertornyai is. És a tanács? Óvakodj a Szurcsiktól? 
1999-2005

in: Bárdosi József Tulajdonságok nélküli művészet, Orpheusz Kiadó, 2005

A varázsló kertje, 1995, akril, olaj, vászon, 36 x 43 cm

Hemrik László: Költői képek
Szurcsik József A varázsló kertje című tárlata

Új Művészet, 2000/3

Ki ne szeretne formát adni a lélek alaktalan képződményeinek? Ki ne szeretné szimbolizálni az emberi nem veszedelmes viszonyait? Ki ne szeretne egyszer a varázsló kertjébe kukkantani, hogy meglesse az ott történő csodákat?
Gyermeki vágyunk a materiális világból való kiszakadásra egész életünket végig kíséri. Olyanok vagyunk ebben a vágyódásban, mint hajnali órán a kulcscsörgésre váró ebek, de ritkán oldódik szorongásunk, kevés a sikerélmény. Legtöbbször azon kapjuk magunkat, hogy leszegett fejjel, összeszorított fogakkal törjük magunkat olyan dolgokon keresztül, olyan dolgokért, melyek az égvilágon semmit nem jelentenek, semmit sem adnak, viszont nagy szeretettel fosztanak meg bennünket méltóságunktól.
A varázsló kertje, gondoljunk csak irodalmi, képzőművészeti előzményekre-vonatkozásokra (Csáth, Gulácsy), egy másik, szomszédos dimenzió, ahol feltárulnak az összefüggések, sejteni véljük az esszenciát. Ott lakoznak a csodák. A csoda lényegéből eredően feltörhetetlen, nem úgy mint a szárított barackmag: a csoda érték. Csáth Géza novellájában a Vass-fiúk a társadalmi elvárásoknak megfelelően élnek, sármosan mosolyognak a szép cselédlányokra, ugyanakkor gyermeki áhítattal vallanak a varázsló kertjének titkairól. A kerítés mögött édes illatú virágok tenyésznek, az aprócska lakban pedig a varázsló él hű szolgáival, a rablókkal, akik az éjszaka óráiban indulnak bűnös-véres útjaikra. A két fiatalember pedig komoly arccal adózik a lélek képi formát nyert alakzatainak, de pátosz nélkül, akár festőnk.
Szurcsik kiállításának címe A varázsló kertje. A vele azonos című kép egy zsilipkamra szerű térben van elhelyezve, ahová két kerek ablakocskán keresztül pillanthatunk be. A kémlelőnyílásokkal ellátott robusztus vasajtó egyértelmű utalás szomorú helyzetünkre, voyeur státuszunkra. A kilencvenes években készült munkákat fogja össze a kiállítás, a munkákat pedig a védjeggyé nemesült lebiggyesztett ajkú, morózus férfiprofil, illetve az olykor íveket leíró, máskor szögletes vonalvazetésű falak. Szurcsik varázsló nem a bohókás mágusok csapatából való, nem olcsó szemfényvesztéssel szórakoztat bennünket, mert úgy gondolja, a varázslónak igen komoly feladata van. Az emberi tehetetlenség, tétovaság és a „valódi” valóság határán egyensúlyoz. A csodateremtés bármennyire is méltóságteljes dolog, a túlzott komolyságnak nem eshet áldozatul a humor és a szellemesség, sőt nem árt néha a legmulatságosabb iróniával párosítani a téma súlyát, nyomorát.

Lélekforgácsok, 1999, vegyes technika, egyenként 80-100 mm 

Szurcsik művészetében három releváns hangsúly van. Egyik a költőiség, a másik a következetes arculatépítés és a harmadik a festői igényesség. A költő a köznapiról szól nem hétköznapian, inkább bölcsen, de sohasem veszve el a filozófia steril, logikai mezejében. Olyan képversek Szurcsik munkái, melyekben a címeket egy vizuális poéma színes metaforája fejti ki. A vers alkotója felismerhető a szóhasználatáról, a mondatszerkesztési technikáról, a ritmusformákról, miként Szurcsik jellegzetes képelemeiről. Művészete csak apró, árnyalatnyi lépésekben haladja meg önmagát, de a stációk így is jól elkülöníthetők. Ma már a teret szólítják meg az eddig síkban ábrázolt geometriai formái. 

Szurcsik nem felejtette el az íratlan törvényt, hogy a kép – így vagy úgy – mégiscsak a szemnek készül, a retina izgatására, s ha sikerül kellő izgalomba hozni, akkor a szellem is működésbe lendül. Színeivel, szigorú kompozíciójú képeivel a könnyen lankadó, csapongásra kész figyelmet tartja életben. Az új reliefek kedvesen tolakodók, klasszicizálnak, a „történelmi” látásra tesznek kísérletet. A Lélekforgácsok meg éppen magukhoz édesgetik a nézőt, már-már megfognánk, hozzájuk nyúlnánk, „nicsak, nem az enyém ez, nem belőlem pergett ki a napokban, most meg itt lelem ebben az üvegdobozkában”. Mind más-más anyag, más helyről vétetett. Vagy gondolhatunk a Lélekszerszámokra, a fél ready made-ekre, melyek gazdagon díszített kultikus tárgyakká változnak, miközben megőrzik első fogantatásuk célját is – kézbe kívánkoznak - , ám a „hasznosságukra” hordott művészi-sámáni teljesítmény újra értelmezi őket. A Godot Galéria kellemes enteriőrjében újra ráébredhetünk, hogy a lélek nagy, elvarázsolt terület.

(Studio Godot Galéria október 29-ig)

Pár, 1995, akril, vászon, 120 x 160 cm

Dr. Keserü Katalin: A halak jegyében
Szurcsik József kiállítása a Szentendrei Művésztelepi Galériában

Élet és Irodalom, 1995. július 21.

Mióta a múlt századfordulón a képi kompozícióban megszületett az ún. látképtér, ami – nélkülözvén világunk architektonikus felépítésének jegyeit – alkalmassá tette a vásznat minden, a tárgyi valóságban nem létező dolog és gondolat, vagy nem a tárgyi világ szerinti kapcsolatuk megjelenítésére, mondhatjuk: a kép korlátlan lehetőséggé vált. Nagy szerepe volt ennek megteremtésében egy különös és összetett tevékenységnek: az emlékezésnek. Az emlékezés, úgy látszik, a századfordulók kitüntetett művelete. A mai művészet ugyanúgy hagyatkozik a kéz emlékezetére („eredendő”, „primitív” formák) mint az individuális, a művészi (lásd a stílusidézetek virágkorát a 80-as években) vagy a kollektív emlékezetre.
A ma kollektív emlékezete azonban – ellentétben a századelő metafizikai világokat a mese, az álom, képzelet útján előhívó emlékezetével – tárgyakhoz tapad: nagyrészt civilizációs emlékekhez, az emberekhez mint a civilizáció tárgyához (nem alanyához tehát), valamint a civilizáció ugyancsak tárgyiasított fogalmaihoz. Szűknek és rövidtávúnak tűnik ez az emlékezet, amiből a művész másfajta emlékezete kerekít mégis érvényes egészet. Ismeretesek a pályakezdő Szurcsik József 90-es évek elején készült festményeinek, performance-ainak és tárgyainak figuraformálásában, majd dekoratív gazdagságukban brutálisan közönséges (primitív és szubkulturális) eszközei, amik ugyanakkor az ókori egyiptomi művészetre utaló vonásokat hordoznak (oldalnézetben mutatott alakok, falképszerű monumentalitás, architekturális és díszítő motívumok, stb.), a monumentalitás mellett az örökkévalóság illúzióját idézve köznapi témáihoz.
Nem véletlenül nyert díjat a Kairói Képzőművészeti Biennálén, ahol a fő téma az egyiptomi kultúra mindenkori aktualitása. Szurcsik nagy, geometrikus építészeti motívumai azonban úgy olvasztották magukba, építették be az architektúrába, tárgyiasították az élő motívumokat, hogy ezek elvesztették saját életlehetőségeiket.
Szurcsik a magateremtette világ és struktúrái foglyának mutatta a mai ilyképpen érzékenységét, egyéniségét, eleganciáját vesztett embert, különös, megváltoztathatatlan karaktert adva a (rajzilag) rendíthetetlenül kilátástalan helyzetekben alámerülő férfias világnak és a tömegkultúra öntudatának. (Persze, közben a történelem más képi forrásokat is kínált, nemcsak az egyiptomit. Szurcsik markáns férfiarcai, a belőlük emelt falanszterek mintha az ideológusok és pártvezérek egymást takaró portrésoraiból álló szocreál transzparensekről is ismerősek lennének.)
A fej valaha az önmagát ismerő ember azonosító jele volt. (Emlékezzünk az ismeretlen lények középkori, fejetlen ábráira!) A fej egyúttal az emlékezés helye. Szinte eltűnt Szurcsik képeiről, mindkét értelemben, (sőt talán a valóságból is), de az átjárás az évezredek kultúrája közt folytatódik új képein is, a Hal-sorozatban. „Organikus” motívumból kiinduló rajzi fantázia (sokszorozás, ellentétek társítása, egymásból burjánzó formák, stb.) változatlan.

Kishalak, 1995, tus, papír, egyenként 80 mm x 40 mm

De már annyiban eltérnek a képek az előző festményektől, hogy a képtér egyetlen helyére koncentrál a művész. Ikonikus képek ezek, ahol másnak nincs jelentősége, mint az ábra által előhívott azonosság vagy ráismerés élményének. Ez pedig épp a fő motívum, a hal révén lehetséges, ami – mint minden élő az egyiptomi gondolkodás szerint – egyszerre ember s állat is.

Az emberhal az egyik leggazdagabb jelentésű jelkép volt. Az életé (megújulásé), termékenységé, szerelemé, stb., s mindezek a jelentések a hal fizikai tulajdonságaival függtek össze. Szurcsik festményeinek grafikai előzményei (Szurcsik József valójában grafikus), a papírlapok üres mezejének közepébe rajzolt kis „halfantáziák” mindegyike 1-1 új jelentéssel gazdagítja a jelképet: bensőséges hangon egy gyötrelmes világ emblémáit sorakoztatják fel. A festmények ezek puritán felnagyításai: szürreálisnak látszó dokumentumok üres konzerv-létünk reális szituációiról. 
Miként korábban a monumentalitás emlékezete (társítva korunk pszeudó-monumentalitásával), úgy most az életé (azonosítva a mai megújulásra nem, csak sokszorozódásra képes fejetlen szardínia-léttel) csődöt jelez. Emberét, életét.
Az emberben mégis felmerül a kérdés, meddig lesz olyan lény, akinek a csőd egyáltalán jelent valamit, s aki jelenteni tudja, mert van emlékezete.
Szurcsikot azonban ez a kérdés láthatóan nem izgatja. Kezében a világ mutációit termő rajzi kézséggel képes túllépni a szürreális realitáson (mint valóságon és stíluson), s felmutatni – most már a rajz korlátlan lehetősége által – az élet alternatíváit.

Ellenségesek, 1992, akril, olaj, vászon, 212 x 274 cm

Földényi F. László: A harag korszaka, Szurcsik József triptichonja

Magyar Napló, 1992. június 12.

Békeharcbékeharc – ez a címe Szurcsik József kiállításának, amelyet a Stúdió Galériában rendeztek meg. Így, egybeírva, kötőjel nélkül, négy szóból összetéve. Hogy mit jelent, azt csak találgatni lehet. Igaz, már a békeharcról sem tudtuk, hogyan értelmezzük. Harc a békéért? Vagy a háború békés elviselése? S akkor hogyan vélekedjünk e kiállítás címéről?
Békeharc, amelyet a háborús béke megvédéséért folytatnak? Vagy olyan harc, amely a békés háborút próbálja elviselhetetlenné tenni? Netán egyfajta köztes lét, amely se békének, se háborúnak nem nevezhető? Vagy talán csak a homéroszi Békaegérharcra rímel e cím?
A kiállított három nagyméretű festmény érthetőbbé teszi e furcsa összetételt. A néző ugyanis három diptichont láthat (diptichonokból álló triptichon? Térbe kibomló békeharc?). Mindhárom esetében a kép egyik fele a másikat tükrözi és viszont – éppúgy, mint a békét és háborút egybeötvöző, Möbius-szalagra emlékeztető cím. A három festmény három kimerevített állóképet jelenít meg?
S ha ezeket közelebbről szemügyre vesszük, az is kiderül, hogy egy időtlenné merevített háborús pillanatnak vagyunk a szemtanúi. A két szélső festmény két-két figurát ábrázol. A baloldalin két hatalmas arc néz egymásra, s fejük felett egy kísérteties csigarendszer lebeg, amelyből egy-egy horog ereszkedik a torzan vicsorgó arcok elé. 

Szövetségesek, 1992, akril, olaj, vászon, 222 x 282 cm

A kitátott szájak mintha ezeket az építkezéshez használatos horgokat akarnák bekapni, de az sem kizárt, hogy egy ismeretlen és láthatatlan horgász a két egymásra acsarkodó férfit igyekszik kihalászni, hogy ezzel véget vessen annak a viszálynak, amelyről azok arckifejezése árulkodik. A jobboldali festményen ugyanezt a két fejet látjuk, ezúttal háttal egymásnak. De itt is hasonló sors vár mindkettőjükre, hajuknál fogva vannak összenőve, s az eltorzult arckifejezés éppúgy utal az erőfeszítésre, hogy elszakadjanak egymástól, mint a tehetetlenségre, amellyel kénytelenek egymásba fonódott sorsukat elviselni. Ha e két szélső festmény után a középső kép felé fordulunk, akkor ugyancsak egy diptichont látunk, de ezúttal egyetlen arcot. Egy nagy, diadalívre emlékeztető kapu foglalja el a középen kettévágott festmény közepét;
A másik két festményről ismert arc néz ki a kapuból, amelynek hátuljából pedig a férfi hajfonata türemkedik ki. E középső kép mintegy összekapcsolja a két szélsőt, s a három festmény egyetlen nagy triptichonná áll egybe a néző számára. Az egyes festmények ketté vannak vágva, ami részben az egymásra néző, illetve egymástól elforduló arcok szimmetriájával is magyarázható; de ha a három képet egyetlen nagy triptichonként szemléljük, akkor talán nem vétünk nagyot az igazság ellen, ha a diptichonokban kinyitható vagy becsukható táblákat, azaz szárnyakat látunk. Szárnyakat, amelyek egy oltár maradványaira is emlékeztethetnek.
A három festmény ugyanis egy profán szentély benyomását is kelti. Mintha egy ismeretlen rendeltetésű passió szemtanúi lennénk. A triptichon terében elidőzve, e passió elemei lassan kezdenek összeállni. Feltűnő mindenekelőtt a festmények piszkosbarnás, elmosódott háttere, amely minden perspektívát nélkülöz; az arcok mintha az űrben lebegnének. Ezzel a meghatározatlansággal szegülnek szembe az igen pontosan megfestett arcok – pontosabban a több változatban megjelenő egyetlen arc - , továbbá a szintén kínosan élethű csigarendszer, végül pedig a már említett kapu. 

Diadalív, 1991, akril, olaj, vászon, 202 x 242 cm

A látvány egyszerre naturalisztikus és mégis rendkívül elvont –mondhatnánk azt is, hogy szürrealisztikus. Ám ez a szürreális hangulat egyszersmind nyomasztó is; a két horog például, amelyre saját közeli halála tudatában vicsorog rá a két arc, Kafka rafinált kivégzőgépeinek az emlékét ébreszti fel.Az arcok és a néhány tárgyi kellék ugyanakkor monumentális stílusban vannak megfestve; a néző egyik pillanatban Chiricora gondol, a másikban pedig a szocreálra, méghozzá annak is a legdurvább változatára. Az űrben lebegő arcok olyanok, mintha súlyos kőtömbök lennének, amelyeknek se múltja, se jelene, se jövője nincsen, hanem kizárólag nyomasztó időtlensége. S ha mindehhez hozzávesszük az arcok – illetve az egyetlen arc – kifejezését, akkor a kiállítás címének az értelme is megvilágosodik előttünk. A dühödt arc, amely éppoly elkeseredett, amilyen bosszúvágyó és szadista is, egy olyan állapotról ad hírt, amelyben a harag a normális létállapot, azaz a harc jelenti a békét, vagyis amelyben az élet a soha véget nem érő háborúra korlátozódik. A béke a háborúba ér, a háború a békébe, vagyis a világ kilépett a normális medréből. Úgy tűnik, mintha az időtlenné vált haragnak lennénk a szemtanúi. Ám a haragnak mindig kell, hogy legyen oka; ha pedig van ok és okozat, akkor időnek is lennie kell. Hiába is keressük azonban annak okát, miért ilyen haragosak ezek az arcok. Talán az időtlenség teszi őket olyan dühödtté – mintha a normális, azaz az időbeni élettől való megfosztottság miatt vetkőztek volna ki ennyire önmagukból. Haragjuk parttalan, miként a világ, amelynek hírnökei, maga is mértéktelenné vált: már jó ideje önmagát emészti fel, megkülönböztethetetlenné téve a háborút és a békét. Emberre emlékeztető, mégsem emberi lények benyomását keltik a triptichon arcai. A jövő emberei? Vagy egyszerűen csak gonosz angyalok? Egy passiót említettem korábban. Szurcsik József kiállítása egy új, kialakulóban lévő világállapotról ad hírt. De az angyal, akit egy dühödt férfi alakjában megjelenített, nem a jó, hanem a lehető legrosszabb hírnek a hordozója.

Bűvölő, 1989, rézkarc, 210 x 300 mm 

"Özönlik az önjelölt hőstenorok serege" (Illusztráció Szurcsik József grafikáihoz)

Magyar Narancs II. évfolyam 24. szám, 1990. dec. 6.

Fejünk az abszurd tekintély rezervátuma. Agypanteon: közepén, piramisszerű emelvényen, kinek egy lángoszlop költő, kinek a hét vezér avagy a hét törpe állnak a főhelyen. Fejünkben szoborcsoport. Időnként ledöntünk egy Kukát vagy egy Hubát. Sebaj, menten állítunk helyette másikat. Amint azt egy szobordöntológus leszögezte: "A szobordöntögetés ősi emberi ösztön. Aki szobrot állít, előbb-utóbb ledönti azt." Egy póruljárt szobordöntő pedig így nyögött fel a kórházi priccsen: "Aki szobrot dönt, magára rántja azt!"
Teliholdas nyári estéken meditációm tárgya: vajon melyik a "kurzusabb lovag", Vlagyimir Iljics megszobrantója – az a rafinált, akinek volt mersze savanyú ábrázattal és görnyedt háttal ábrázolni a vezért –, avagy e "mű" felborogatója.
Egy szobor ledöntése – a megtisztulás aktusa. A földön fekvő, némileg meggyalázott aranyborjú nem bálványjellegű többé.
Keménnyakú népség vagyunk – hősöket gyúrunk, hogy előttünk járjanak. Bálványunk lehet kutya, tyúk avagy borjú, kisvártatva azután jönnek a mi atyafiaink, barátaink, rokonaink – a leviták – és vérünket ontják. Aranyborjúnkat ledöntik. Alkotója az igazolóbizottság előtt tördeli töredelmesen kezeit. A borjú savanyú ábrázatára és görnyedt hátára hivatkozik. Így öntötte formába antiborjúizmusát. Mikor a vezér megfeddi őt, szakállát tépdesve, ruháját szaggatva mentegetőzik: "Tisztelt vezér, tisztelt igazolóbizottság! Tekintsenek a jövőbe! Miért csinál majd a jövendő udvari piktor portrét a Bourbonokról? Miért örökítenek majd meg uralkodókat, vezéreket, mecénásokat?"
Vagy csupán annyit mond, Diderot mondását picit elferdítve: "A művésznépséget oly könnyű és olcsó korrumpálni. Nem kell hozzá más, csak egy nagy adag nyájasság, időnként egy kis cirógatás, no meg némi kis pénz."
Keménnyakú népség vagyunk. Önjelölt vezérek választanak minket népükké. Ők azok, akik természettől uralomra rendeltettek. Elhivatottságukat csodákkal bizonyítják: békák, tetvek és bogarak sokaságával borítják a földet, marhavészt, fekélyeket, jégesőt, sáskajárást, háromnapos sötétséget és vérfolyót küldenek ránk. Tekintetük pöröly, homlokuk értünk redőződik. Elhisszük nekik, hogy két szemük közt a távolság fél rőfnyi és hogy mi természetünk szerint rabszolgák vagyunk.
Mindent elhiszünk: ezek a lovak természettől gebék, a rabok született rabok, a szemellenző szemünk tartozéka, akár a külső szemzug vagy az üvegtest.
Igaza mindig: NEKIK.
Aki alulmarad - megégetik. Hivatkozási alapjuk – a szokásjog. "Hisz tudós férfiak, derék családapák évtizedeken át kínpadra vonattak és megégettettek nyomorúságos öregasszonyokat." Kultúrhéroszaink is ők: eltolvajlották az istenektől a haladás mozgatórugóit: a lovakat, a zászlókat és a rácsokat. Megvívták helyettünk a kőkori technikai forradalmat.
Hősiességüket magasztaljuk: ha látjuk őket, csupa emberség és vallásosság mind. És mi hiszünk a szemünknek, mert kóristák vagyunk – nem titánok. Ha mi teszünk: bűn, ha ők tesznek: nagyszerű. Természettől uralomra rendelt elemek. Két szemük közt a távolság fél rőfnyi, homlokuk értünk redőződik. Tekintetük pöröly.

Tudósok (Bölcsek), 1991, akril, olaj, vászon, 201 x 121 cm

Irodalom (1987-2013)

1986 “Kováts!” Jelenlét-revű, Szerk.: Jankovics József (JAK-füzetek 23.)

1987 P. Szűcs Julianna: Búcsú a tegnaptól, Fiatal Képzőművészek Stúdiója az Ernst Múzeumban, Népszabadság, 1987. december 28.

1988 Gyárfás Péter: A csönd nem alkalmas, Stúdió ‘87 kiállítás, Művészet, 1988/5.

1989 Szegő György: Exodus! Stúdió ‘88 kiállítás az Ernst Múzeumban, Művészet, 1989/4. · Paivi Vuoljärvi: Tyylikäs huuto ihmisen puolesta, Pohjalainen, Keskiviikkona 16. elokuuta 1989. · Risto Jalonen: Unkarilaistaidetta Vaasassa, Szurcsik Stundarsissa, Vaasan Ikkuna, 3. 9. 89.

1990 Cs.Tóth János: Kiállítások a megyei könyvtárban, A mindenség titkai Szurcsik József grafikáin, 1990. május 10. · Tom Osmonen: Univormut ja betoni ihmisen ympärillä, Länsi-Suomi, Sunnuntaina, 6. toukokuuta 1990. · Unkarilaiset onnellisia vapaudestaan, Graafikko József Szurcsik Raumalla, Uusi Aika, Perjantaina 4. toukokuuta 1990. · Császár László: Kóristák vagyunk, nem titánok (Illusztráció Szurcsik József grafikáihoz), Sz.J. műveivel illusztrált szám, Magyar Narancs 1990. december 6. · E. M.: A jelen emlékei: Plakátok, röplapok a Galériában, Magyar Nemzet, 1990. dec. 7.

1991 Nagy Zoltán: Tárgyiasított magyarázat (A Folyamat Társaság kiállítása, Budapest Galéria, 1991/, Új Magyarország, 1991. január 7. · Szegő György: Derkovits-ösztöndíjasok, Magyar Nemzet, 1991. március 15. · Vadas József: Megfigyelések a járdáról (Tölgyfa galéria, Derkovits és Moholy-Nagy ösztöndíjasok kiállítása), Élet és Irodalom, 1991. 12. · Schelken Pálma: Harmonizált életterek a Kék Iskolában – Csepelen, Magyar Nemzet, 1991. november 11. · Fekete Judit: Földszülte lények a miskolci grafikai biennálén, Magyar Nemzet, 1991. december 13.

1992 Chikán Bálint: Ki a disznó, mi a disznó? (Emblematikus törekvések c. kiállítás 1991, Budapest Galéria, Lajos utca), Magyar Hírlap, 1992. január 7. · Chikán Bálint: Ahol szabadság van…, Magyar Hírlap, 1992. február 1. · Körkérdésünk és az újságrajz?, Élet és Irodalom, 1992. március 13. · L. Menyhért László: Emblematikus I., Kiállítás a Lajos utcai Galériában, Új Művészet, 1992/5. · Császár László: Vándorzászló Szurcsik Józsefnek, megnyitóbeszéd Sz.J. Békeharcbékeharc című kiállításán, Stúdió Galéria, 1992, Élet és Irodalom, 1992/8. · Földényi F. László: A harag korszaka, Magyar Napló, 1992. június 12. · Frank János: A hatvanas évek forrósága, Élet és Irodalom, 1992. június 26. · Beke László: A játék (előszó), in: A Játék, A Mission Art Galéria és az Orpheus irodalmi folyóirat közös kiállítása, 1992. júlis 2-10. · (bán): A Titanic tatján (A művészet természete c. kiállítás, Budapest, Fészek Galéria, 1992), Népszava, 1992. július 3. · Chikán Bálint: Szurcsik József, Magyar Hírlap, 1992. július 4., (Ahogy Tetszik rovat) · Gelencsér Rothman Éva: Szurcsik József, in.: Kolumbusz Tojása, Magyar–Ibér –Amerikai Kortárs Művészeti Kiállítás, Műcsarnok, Palme-Ház, Budapest, 1992. július 9- szeptember 20., katalógus · Rauman taidemuseossa sekalainen lokakuu, Satakunnan Künsa, 1. 10. 92. · Gabriele Uelsberger: Bildsprache-Sprachbilder in: Flirt mit dem Comic, Herz TV und UFO’s kiállítás kat., Fördervereins junger Kunst - 68 elf e.V., Köln, 1992. 6.,12-15. o.

1993 Losonci Miklós: Halcsont hagymával (A Stúdió ‘92 című kiállítás), Vasárnapi Hírek, 1993. január 3. · Aivar Meos: Keep on rockin’!, Öktechlit, 16. 03. 1993. · Petr Volf: Slibny nulty zacátek, Mezinárodní Triennálé Volné Grafiky Poprvé v Praze, DNES, 1993. VI. 4. · Dusza Éva: Előszó helyett, in.: Gaál József, Kopasz Tamás, Szurcsik József kiállítása a Miskolci Galériában, 1993. szeptember 20 – október 10. katalógus · Peák Ildikó: Tavaszi Tárlat – Salgótarján, Új Művészet, 1993/9. · Losonci Miklós: Miskolci Galéria, 1993., Vasárnapi Hírek, 1993. október 3. · Novotny Tihamér: Szurcsik József szoc-reál szatír ikonjai, Avagy hogyan lesz a kritikai magatartásból ”de te fabula narratur” in.: Három a világ – Gaál József, Kopasz Tamás és Szurcsik József kiállítása a Miskolci Galériában 1993. szeptember 20 – október 10., Holnap, 1993. október

1994 Vadas József: Fiatal képzőművészek szalonképes stúdiója, Magyar Hírlap, 1994. január 19. · Drei Künstler aus Ungarn geben Einblick in ihr Schaffen, Farbflecke, Bleche und ratselhafte Zeichen, Badische Zeitung, 13. August 1994. · Markója Csilla: A kortárs képzőművészet emblematikus tendenciáiról, A modern poszt-jai, Esszék, tanulmányok, dokumentumok a 80-as évek magyar művészetéről, ELTE Bölcsészettudományi Kar, 1994, in.: 136. o. · B.R.:Szüsziphosz palettája, Hárman a Pécsi Galériában, Új Dunántúli Napló, 1994. február 5.

1995 NA.: Lélektabletták, Esti Hírlap, 1995. március 7. · Galéria Tallózó, Tallózó, 1995. június 22., hátsó borító. · Novotny Tihamér: Amikor az ember csak működik, végrehajt és teljesít, Beszélgetés Szurcsik Józseffel in: Szurcsik József, Művésztelepi Galéria, Szentendre, katalógus Sz.J. a “Halak” című kiállításához, 1995 · Dr.Keserü Katalin: A halak jegyében, (megnyitóbeszéd a “Halak” című kiállításhoz) Élet és Irodalom, 1995. július 21. · Sinkó István: A halak ura, Új Művészet, 1995. 11-12.

1996 Császár László: Spakli, megnyitóbeszéd Szurcsik József Vigadó Galéria-beli kiállításán · Vadas József: Kacérkodás a szakrálissal, Magyar Hírlap, 1996. február 12. · Frank János: Spakli, Élet és Irodalom, 1996. február 23. · Spakliemberek, Esti Hírlap, 1996. február 25. · Hudra Klára: Spakli úr színeváltozásai, avagy a spatulya is ember, Új Művészet, 1996/5.

1997 Császár László megnyitóbeszéde Szurcsik József “Az olló meg a többiek” című kiállításán, Játékszín · Lóska Lajos: Tény kép, Magyar festészet 1960-1990, Alföld, 1997. március · Császár László: Légy késen!, megnyitóbeszéd Szurcsik József “A kés” című kiállításán, Várfok Galéria · Beke László: Mai magyar festészet, in: Olaj, vászon, kiállítás katalógus, Műcsarnok, 1997, 50.,288.o. · Have a nice future… Tamaskó Máté interjúja a genfi CERN-ben rendezett kiállítás alkalmából · Lóska Lajos: Pentaton, Új Művészet, 1997. 10-11.

1998 Julia N. Mészáros: Master of graphic art, Grapheion 1998/1. · Rózsa Gyula: Az egymillió forintos ordó, Népszabadság, 1998. március 21. · Lóska Lajos: Rajzok és karcok, IV. Nemzetközi Rajz és Grafikai Biennálé, Győr, Új Művészet, 1998/4. · Sinkó István: A józan antik és a mámoros modern, Gaál József, Szurcsik József, Majoros Gyula és Kopasz Tamás kiállítása, Új Művészet, 1998/5. · Rózsa Gyula: A katalógusszöveg illusztrációja (Ornamentika kiállítás, Szombathelyi Képtár), Népszabadság, 1998. június 13. · A lehetetlen világ tervezőjének kortárs követői, Észak-Magyarország, 1998. szeptember 30. · Szemethy Imre: Megalitográfia, Sz.J. műveivel illusztrált szám, Mozgó világ, 1998/9. · Kerékgyártó B. István: A kimetszett formák líraisága, Szurcsik József kiállítása a MOL Galériában, Jászkun Krónika 1998. december 4. · Készman József: A látvány mérnöke, Hommage a Mauritius Cornelius Escher, Balkon, 1998/11. · Lóska Lajos: Reményteljes eredmények, Új Művészet, 1998/9.

1999 Császár László: Lélekfoszlányok, avagy lélekleltár a lélektárban, megnyitó- beszéd Szurcsik József “Lélektár” című kiállításán, Városi Képtár, Győr · Bohár András: Betakart lelkek, A V3LAB csoport kiállítása, (Vác, Görög templom, 1998) Új Művészet, 1999/3. · Császár László megnyitóbeszéde Szurcsik József “Hal-Álom” című kiállításán, Petőfi Színház, Veszprém · Sas Tamás megnyitóbeszéde Szurcsik József “A Varázsló kertje” című kiállításán, a Godot Galériában, Budapest · Fekete Judit: Varázslók és emberarcú tárgyak, Beszélgetés Szurcsik József új kiállításáról, Magyar Nemzet, 1999. december 30.

2000 Rumen Leonyidov megnyitóbeszéde Szurcsik József “Rajzok” című, a Szófiai Magyar Intézetben rendezett kiállításán, 2000. jan.6. Vesztnyik 2000/2. 9-15., Vesztnyik 2000/3. 15-21. (képek) · Hemrik László: Szurcsik József A Varázsló kertje című tárlata, Új Művészet, 2000/3. · Sinkó István: Képek az Aszfalton, Élet és Irodalom, 2000. március 10. · Hemrik László: Díszhalak, Élet és Irodalom, 2000. augusztus 18. · Ungarische Kunst am Airport, Millenniumsaustellung mit 26 Bildhauern, Grafikern, Malern Reutlinger General-Anzeiger (www.gea.de) 2000.10.25. · Lóska Lajos: Jubileumi grafikák- a grafikák jubileuma, Új Művészet, 2000/8.

2001 Lóska Lajos: Ezredfordulós rajzok, Új Művészet, 2001/2. · Óriásfestmények, A korszakváltó csoport kiállítása, Győr 2001. június, Új Művészet, 2001/6. · Rényi Krisztina: Az 1. Japán Illusztrációs Világbiennálé (BEIJ ’01) magyar díjazottjainak kiállítása, Magyar Iparművészet, 2001/3. · T.Z. (Trencsényi Zoltán): Az illusztráció a szöveg álma, A Japánban rendezett világbiennálén is díjazták művészeinket, Népszabadság, 2001. július 7. · Fekete Valéria: Régi technikák - újra felfedezett világok, Mai japán - magyar grafika, Új Művészet 2001/10. · Sinkó István: Repülni jó, Új Művészet, 2001/11.

2002 Lóska Lajos: Művek mérlegen, MAMÜ retrospektív, Új Művészet, 2002/2. · V.M.: Art Reaktor (Our Past is our Present) www. ragazzi-muzik.de M.U.Z.I.K. Magaspince Filmográfia, A magyar undergrund zene és a film (Budapest, köztes föld, Rendezte: Yves de Peretti 1989.) www.idg.hu/expo/opera/muzik/magfilm/htm Dudás Éva: MEO Art Fleur és Antik Enteriőr, Magyar Hírlap, 2002. november 28.

2003 P.Szűcs Júlia: A pécsi kisérlet, Népszabadság, 2003. március 1. · Trencsényi Zoltán: Pókerarcok…, Népszabadság, 2003. május 15. · Szücs György: A lélek mérnöke - avagy van-e a léleknek térfogata? (Szurcsik József képeiről), Sz.J. műveivel illusztrált szám, Kortárs, 2003. június · n.n.: A város és lakói, Új Művészet, 2003/6 · Kukorelly Endre megnyitóbeszéde a “Valahol Valaki - Írók utaznak” c. kiállításon, közölve: Premier, 2003 szeptember, Lettre Arc+kép, Lettre International 2004.nyár, 53.szám · Szombathy Bálint: Valahol egy író, valahol egy város, Új Művészet, 2003/8.

2004 Spengler Katalin: Azokat a képeket… Kortárs képzőművészet Ledényi Attila ajánlásával, Antenna, 2004/4 · Lóska Lajos: Nyomtatókő és klaviatúra, Új Művészet, 2004/9. · Novotny Tihamér: Szétguruló üveggolyókban, Budapest, 2004, 240-244.

2005 Bárdosi József: “We want to check the name” avagy a “velünk - és tovább - élő történelem” in: Tulajdonságok nélküli művészet, Orpheusz Kiadó · Rózsa Gyula: Évfolyam-találkozó, Népszabadság, 2005. február 5. · P.V.-K.Á.: Nagy titkok nyomában, Profiterol, 2005/1. · FMK, a mítosz, Új Művészet, 2005/3. (1.o.,37.o. kép) · Császár László: Vigyázat, az ember fragile, Szurcsik József rajzai alá, mellé, közé, Élet és Irodalom, 2005. június 3. · Rózsa Gyula: Folyamatban, Népszabadság, 2005. november 16. · Rózsa Gyula: Szabadalom, Mozgó Világ, 2005/11 · Nagy T. Katalin: Befalazva, Élet és Irodalom, 2005. 10. 14. · Lóska Lajos: Kőbezárt fejek, Új Művészet, 2005/12

2006 Hajdu István megnyitószövege Szurcsik József Raiffeisen Galéria beli kiállításához · Wagner István: Festő - fejjel a falnak… , Magyar Hírlap, 2006. február 2. · Szeifert Judit: Egyszemélyes metropolisz, Élet és Irodalom, 2006.02.17. · Kozák Csaba: A Szurcsik-válogatott, Élet és Irodalom, 2006. 08. 18. · P.Szabó Ernő: Az ostobaság evolúciója, Magyar Nemzet, 2006. augusztus 25. · Császár László megnyitószövege Szurcsik József kiállításához, Bartók 32. Galéria, 2006. december 15.

2007 Sturcz János: Play Art, megnyitóbeszéd a Vízivárosi Galéria kiállításán · Szuromi Pál: Végvári krónika, Élet és Irodalom, 2007. 08. 10.

2008 Révész Emese: “Hamismás” - Kortárs "hamisítványok" a WAM Design Centerben Műértő, 2008. január, 15. · Sárvári Zita: Arcadia, katalógus előszó, Virág Judit Galéria · Hajdu István: Keserédes - Szurcsik József: Arcadia (kiállítás) MANCS 2008. 02. 21. · Lóska Lajos: Árkádia a Falk Miksa utcában, Új Művészet, 2008/3

2009 Paksi Endre Lehel: Személyes kövek, Élet és Irodalom, 2009. 04.03. · Rózsa Gyula: Enyhülő ítélet, Népszabadság, 2009. április 8. · Kelemen Éva: Bensőséges arctalanság, 2009. március 26. · Mélyi József: Godot helye, Élet és irodalom, 2009. 11.11. · Kukorelly Endre: Berény/Szurcsik: Melós sállal, Premier Magazin, 2009 december ·  Böhler Nóra: Szurcsik József, Godot Galéria 1999-2009 katalógus, 2010

2010 drMáriás: A főpolgármester-jelölt szereti a művészetet, Élet és Irodalom, 2010. 10. 08. · Rózsa Gyula: Más-más súlycsoport, Népszabadság, 2010. október 27. · Nagy T. Katalin: Szurcsik József művészetéről, Mai Magyar Képzőművészet 12. (Faur Zsófi Galéria könyvsorozata, 2010)

2012 Szurcsik József: Műveimről, Műút, 2012/3 · Csontó Lajos megnyitószövege Szurcsik József Nem mondom, de tudod… című kiállításához, Művelődési Ház, Solymár, 2012.01.21. · Szombathy Bálint megnyitó szövege Szurcsik József kiállításához, Art9 Galéria, Budapest, 2012. május 26.

2013 Nagy T. Katalin: Figyelem vagy figyelmeztetés, Bárka, 2013/2.